BEVEZETÉS
Van a görög művészetnek egy ága, mely iránt alig valaki érdeklődik: a zene. Nem is csoda. Sok mindenről lemondunk az antik világ javára, de a zenét féltett kincsként óvjuk. Megdönthetetlen igazság, hogy a zene a modern világban gyökeredzik; tán egyetlen ,,gyermeke,, de szemefénye is. A régi jó görögöktől irigyelhetjük szemüket, a melylyel oly tisztán láttak, a formák világában; irigyelhetjük a szem művészetében alkotott munkáikat, nyugodt, igénytelenül egyszerű s örök ifjú szépség mintáit, korunk tömeges, ideges és mesterkélt termelésével szemben lelki pihenés forrásait. De egyet nem engedünk: azt a hatást, a mit az európai. modern zene dallam, összhang és hangszerelés segítségével elér,`soha még csak „meg sem álmodhatták a görögök;
a zenében az újkor igazán újat teremtett, a mihez ösztönt nem az antik művészetből merített; nem is meríthetett, sokkal kezdetlegesebb volt az. A köztudat, mint gyakran, itt sem alapul beható tanulmányon s nem is a kellő szempontból itél, mint nemsokára meggyőződhetünk. Tudnunk kell, hogy a görögök különböző helyeken különbözőkép néztek a szobrászra, építészre; mindenesetre nem vontak éles határt ezek művészete s a mesterség közt, legalább nincs külön szavuk e két fogalomra; némely helyen, mint Spártában, meg is vetették az ilyen foglalkozást, mint haszontalan fényűzési ösztön kielégítőiét,.de mindenütt egyetértettek a zene és a zenészek megbecsülésében. És pedig nem amolyan platonikus becsülés volt ez, hanem áthatotta az egész nevelést; nem nézték művelt embernek, a ki nem tudott a zenéhez; és a mi ma sok helyt hallatlan, ott mindennapos volt: a zeneelőadásokat hallgató közönség ítélni és élvezni tudta a darabokat. Ez így volt még Cicero korában is, pedig mekkorát hanyatlott már akkorára a zeneirodalom! A Kr. e. IV. század írói nem egyszer panaszkodnak az ízlés elkorcsosulásáról, a mely az egyszerüvel nem elégszik meg, czikornyásság a szellemessége s a miben régen keresték a változatosságot, a gazdagságot, ott tehetetlen..Feledve a nagy különbségeket, nem érezzük-e, mintha kissé ami szivünkből is jönne e hang? A nemes ízlést félezredévvel élte túl a virtuóz-technika; de míg volt egyetlen virtuóz, volt fogékony közönség is. Mégis kellett tehát valami művészinek s maradandónak lennie zenéjükben, melyet ennyire kitüntettek a többi művészet fölött. És e föltevésünkkel egészen megfér a hódolat classicus zeneszerzőink iránt, csak megszünik féltékeny lenni. Másban van egy Beethoven nagysága s megint másban lehet a görögöké.Itt jön azonban a bökkenő. A görög zeneirodalomból úgyszólvánsemmit sem ismerünk. A kottázva ránk maradt hiteles ének darabok száma hét. Gondoljuk el, hogy valami képtelen véletlen folytán a mi egész nagy zeneírodalmunk hét darab híján elpusztulna! Valóban nem szorul bizonyításra, hogy ily körülmények közt a görög zeneköltészetnek hét pecséttel elzárt könyvnek kell maradnia előttünk. S ha legalább ez a hét darab másforma volna! Az első12 ütemnyi részlet Euripides egy stasimonjának dallamából(Orestes 330. s kk. ss.), de ez a szegény részlet is erősen megvan csonkítva, a hangoknak több mint felerésze coniectura. Jóval hosszabb, de még mindig többé-kevésbbé csonka, két Apollon tiszteletére írt hymnos, Krisztus előtt 125 körüli időből (mintegy l20+l80 ütem). Hiánytalanul ránk maradt, de viszont mód nélkül rövid (8 ütem) Seikilos sírversének dallama. Az említett dallamokkal szemben, melyeket az utolsó évtizedben találtak meg, illetve adtak ki először, rég ismeretesek, bár egyes részleteikben az eltérő szöveghagyományok miatt, nem egész pontosan megállapíthatók: Mesomedesnek, Hadrianus kortársának két hymnosa, Helioshoz és Nemesishez; s egy hymnos a musához bizonytalan időből. Annyi majdnem bizonyos, hogy a hét darab közül egyik sem a görög zene virágzásának idejéből való. Ez a tényállás. A Nem lehetetlen, hogy leleteink lassanként szaporodni fognak s az is bizonyos, hogy évtizedünk leletei is gyarapították egyben-másban tudásunkat a görög zenéről; de azt nyíltan és sajnálattal el kell ismernünk, hogy ma a görög zene ránk nézve -valami, a miről csak annyit sejtünk, hogy igen szép lehetett, de ezt a szépségét, a mint formába öltözik s mint műalkotás testesül meg, nem, vagy csak igen tökéletlenül érezzük. Rosszabbul állunk vele, mint akár a görög festészettel is. Tovább fűzhetjük azonban hasonlatunkat: nem lehetetlen, hogy kerülő úton közelebb férkőzhetünk a` görög zenéhez. A katakombák az utolsó időkben nem várt kincsekkel lepték meg az archeologiát: kibocsátották magukból évezredes sötétség őrzötte freskóikat, művészi szempontból jelentéktelen munkákat, melyekről szerény készítőik bizonyosan nem képzelték, hogy valaha így támadnak fel örök életre; de mégis drága emlékeket, melyekben az újszülött s igénytelen egyház szelleme s az antik művészet haldokló musája olvadnak össze gyermeteg bájjal, a hogyan e földön csak egyszer lehetett. Ép így födték föl magukat nem rég, zajtalanul a középkor elejének énekei, az antiphonák, zsoltárok és responsoriumok egyszerü dallamai, az úgynevezett gregorianus ének,vagy cantus planus tárában: az öreg Antiphonarium Romanumban. Az ő Rossijok: Fr. Aug. Gevaertl Az egyház terjedésének és meggyökerezésének az volt a titka, hogy a lehető legkevesebb rombolással kezdte életét. És ha a képzőművészetekkel szembennem volt is állandó és egységes magatartása, hanem vonzódás és idegenkedés közt ingadozottı az éneket, a vallásos áhitat ártatlan kiömlését sohasem volt gondolatában gyanakvó szemmel nézni.
